9. FEJEZET

 

Másnap reggel, miután mindhárman felébredtek, a fiúk elmentek zuhanyozni és átöltözni a reggelihez. Call integetett Tamarának, mielőtt kiment a szobájából, de a lány mintha észre sem vette volna.

Call gyorsan lezuhanyozott, aztán undorodva ismét kirántotta a szekrényből Constantine néhány holmiját: egy újabb farmert, egy újabb flanelinget. Nagyon hiányzott neki a saját ruhatára.

Amikor visszavette a farmerdzsekit, kiesett a belső zsebéből Jericho naplója. Call felkapta a noteszt, és lassan forgatta a kezében. Ez a jegyzetfüzet Constantine testvéréé volt. Ő vezetett benne naplót. Call még soha nem gondolt Jerichóra önálló személyként, mostanáig nem is igazán gondolt rá. Még akkor is, amikor Jericho épen megőrzött holtteste mellett állt az Ellenség sírboltjában, egyedül arra gondolt, hogyan érezhette magát Constantine, miután meghalt a testvére.

De most remélte, hogy Jericho naplója megadhatja neki azokat a válaszokat, amikre nem talált rá Constantine jegyzeteiben.

Valaki kopogott. Callnek alig volt ideje visszadugni a naplót a zsebébe, mielőtt Jasper bedugta a fejét az ajtón.

– Itt járt Hugó – közölte, és engedélyre sem várva bevonult Call szobájába. – Azt mondta, hogy miután Tamara meg én végzünk a délelőtti óráinkkal, egész délután szabadok vagyunk, mert ő megy valahova Joseph mesterrel. Szóval követni fogom őket. – Gyanakodva sandított Callre. – Figyelsz te rám?

– Mindent hallani akarok, amit a lányokról tudsz – jelentette ki Call.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb fejet hajtasz a lenyűgöző szakértelmem előtt a romantika terén – felelte Jasper öntelten.

– Hogyan kell tudatni egy lánnyal, ha tetszik nekem? – kérdezte Call. – És ha csókolózok valakivel, az rögtön azt jelenti, hogy együtt járunk?

Jasper háttal a falnak dőlt, és az állát dörgölte.

– Az attól függ, barátom – mondta, és hunyorgott fél szemével, mint aki monoklit visel. – Milyen jól ismered az ifjú hölgyet?

– Nagyon jól – válaszolta Call, és ellenállt a kísértésnek, hogy közölje Jasperrel, úgy fest, mint Bertie Wooster.

Jasper a homlokát ráncolta.

– Fura, hogy pont most kérdezel tőlem ilyet – mondta –, elvégre a semmi közepén vagyunk, és egyetlen lány sincs a közelben, kivéve... Tamarát. – Döbbenet ült ki az arcára. – Te és Tamara?

Call felkapta a vizet.

– Miért, ez annyira lehetetlennek tűnik?

– Igen – vágta rá Jasper. – Tamarával barátok vagytok. Te meg ő nem... Tamara nem érez irántad ennél többet.

– Azért, mert a Halál Ellensége vagyok? – csattant fel Call. – Mert gonosz a lelkem, úgyhogy meg sem érdemiek egy olyan lányt, mint Tamara? Kösz, Jasper! Köszi szépen!

Jasper néhány pillanatig némán nézte őt.

– Tudod, miért szakítottunk Celiával? – kérdezte végül.

– Azért, mert már nem bírt tovább elviselni téged?

– Amikor szóltam neki, hogy elmegyek hozzád a börtönbe, Celia teljesen kiakadt. Erősködött, hogy a Halál Ellenségeként te gyilkos vagy. Közölte velem, hogy választanom kell: vagy te, vagy ő.

Call pislogott. Bármi történt köztük a lánnyal, a lelke mélyén bizony bántották Celia szavai, és még ennyi minden után is belesajdult egy kicsit a szíve a reakciójába. Ugyanakkor viszont teljesen megdöbbentette Jasper viselkedése.

– Te kiálltál értem?

Jasper mintha máris bánta volna, hogy mesélt neki erről.

– Nem szeretem, ha bárki meg akarja mondani nekem, mit gondoljak – vont vállat.

Call nem akart hálát érezni Jasper iránt, de mégis ez volt a helyzet. Borzasztóan hálás volt a srácnak.

– Köszönöm! – mondta.

Jasper legyintett.

– Jó, jó, de a lényeg, amit hangsúlyozni próbálok, az, hogy nem úgy értettem, mintha azért nem jönnél be Tamarának, mert szerintem rossz ember volnál, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy Tamarának... Hát, Call, szerintem Tamarának valaki más tetszett, ha érted, mire célzok.

Aaron. Aaronra célzott.

Call legszívesebben tiltakozott volna, hogy Anastasia szerint ő igenis tetszik Tamarának, de nagyon is el tudta képzelni, mit válaszolna erre Jasper: hogy az asszony általában zagyvaságokat beszél, a szerelem terén pedig végképp nem tűnik szakértőnek. Ráadásul Tamara aznap reggel még csak rá sem nézett Callre, és alig szólt hozzá a csókolózás óta. És a csókjuk előtt is csak annyit mondott, hogy azt hitte, Call tudja, mit érez iránta – nem árulta el, hogy pontosan mi az, amiről Callnek tudnia kellett volna.

Jasper komoly képpel folytatta:

– És ha Tamara smárolt veled valami vészhelyzet hevében, az valószínűleg csak azért lehetett, mert nem akart egyedül meghalni, Celiát pedig túlságosan tisztelte ahhoz, hogy rám másszon.

Egyáltalán nem erről volt szó – tiltakozott volna Call szíve szerint.

– De attól még megkérhetem, hogy legyen a barátnőm, ugye? – kérdezte reménykedve. Mert még ha csak a pillanat hevében csattant is el a csók, Tamara talán szívesen megismételte volna még néhányszor.

– Csak akkor, ha kikosarazásra vágysz – válaszolta Jasper. – De figyu, bőven van még hal a tengerben. Minden zsák megtalálja a foltját. Még te is.

Call erre legszívesebben orrba vágta volna Jaspert, ugyanakkor még mindig hálás volt a srácnak, amiért a védelmében szakított a barátnőjével, így hát egy pillanatra teljesen összezavarodott.

Bosszúsan döbbent rá, hogy Jasper tanácsától nem fog enyhülni a fura görcs a gyomrában. Ami azt illeti, a furcsa érzés csak egyre rosszabb lett.

 

 

A következő néhány nap a káosz tanulmányozásával telt el. Joseph mester délelőttönként Callt és Alexet oktatta, aztán egész délután hagyta őket kísérletezni, mialatt Tamarával, Jasperrel meg a többi diákjával foglalkozott.

Call kénytelen volt elismerni, hogy Joseph mestertől tanulni nagyon izgalmas. A férfi azt akarta, hogy próbálják ki magukat a gyakorlatban, bátran kísérletezzenek az új ötletekkel, és nem igazán törődött a kockázattal. Call rengeteget tanult a káoszról, megtanulta a kezében tartani, alakítani és formálni.

Megtanult káoszlényeket megidézni az ürességből, és egész nap maga mellett tartotta őket: a sötét alakok a lába körül cikáztak, a frászt hozva Harcebre. Megtanult belenézni a semmibe, az árnyak otthonába, és minél tovább nézte őket, annál inkább tűntek a sötétség ellentétének, mintha színek kavalkádja örvénylett volna a szeme előtt.

Esténként együtt vacsoráztak. Joseph mester néha főzött. Máskor megrendelte az ételt, és az egyik szolgája ment el érte. Aznap este isteni rántott csirkét ettek rengetegféle körettel. Call eltűnődve rágcsálta le a húst egy csontról. A gonosz erői tagadhatatlanul felsőbbrendűek voltak a szakácsművészet terén.

– Holnap – szólalt meg Joseph mester – egész napra el kell mennem, úgyhogy szeretném, ha ti ketten, Call és Alex, a kísérleteitekkel foglalkoznátok. Jasper, Tamara, nektek kiszabok majd valami gyakorlatot.

A lány Callre nézett az asztal túlsó feléről. A fiú azonban újabban nem tudta megfejteni Tamara pillantásait. Most talán azt akarta üzenni neki: Helyes, Joseph mester nem lesz itt, úgyhogy át kéne kutatnunk a házat. Ám Call szerette volna úgy értelmezni a tekintetét: Helyes, Joseph mester nem lesz itt, úgyhogy az egész napot édes kettesben kéne töltenünk.

Nem csókolóztak újból azóta, hogy feljöttek a katakombákból, és Call kezdett egy kicsit beleőrülni a helyzetbe. Tamarának valaki más tetszett – mondta neki Jasper. Ha Tamara smárolt veled valami vészhelyzet hevében, az valószínűleg csak azért lehetett, mert nem akart egyedül meghalni. A szavai nem hagyták nyugodni Callt.

Habár talán legfőbb ideje lett volna abbahagyni az agyalást Tamaráról, hiszen a szökésük és az életük forgott kockán. Hát igen, jelenleg nem a lányra kellett volna koncentrálnia.

Jasper rájuk kacsintott, és tátogott valamit az asztal másik oldaláról. Vacsora után – formálta ajka a szavakat. A szobámban.

Alex közömbösen figyelte őket. Call sehogy sem bírt rájönni, vajon mennyire figyel oda az idősebb srác arra, amit ők hárman csinálnak. Alexnek megvolt a saját elfoglaltsága, ha épp nem a káosszal dolgoztak: előszeretettel bezárkózott a szobájába a ház túlsó végében, és heavy metált döngetett, ezenkívül gyűjtötte a dizájner melegítőfelsőket, rajtuk koponyákkal.

Vacsora után Call és Tamara követték Jaspert a szobájába. A srác mostanra bedugta az ágy alá a plüss- és műanyag lovak többségét, így a helyiség furcsamód kopárnak tűnt.

– Mit akarsz, Jasper? – kérdezte Tamara, csípőre tett kézzel. Pasztellkék ruhát viselt, a haja pedig kiengedve omlott a vállára.

– A holnapról van szó – mondta a fiú. – Délután el kell szabadulnunk a házból, legalább néhány órára. Úgyhogy muszáj lesz elterelnünk valamivel Alex figyelmét, és talán Hugóét is.

– Miért? – kérdezte Call.

– Mert találtam valamit, amit meg kell néznünk – közölte Jasper. – Joseph mester elementálokon közlekedik, de azok nem a ház környékén szállnak le. Tegnap este észrevettem, ahogy leszállni készül itt egy elementál, és megpróbáltam követni, hogy lássam, pontosan hol landol.

– Komolyan? – hüledezett Tamara. – Miért nem vittél minket magaddal?

– A magányos farkas egyedül vadászik – felelte Jasper. – Egyébként is, tök váratlanul jött, és nem volt időm szólni nektek. Na, mindegy, végül nem találtam meg az elementált. Viszont rábukkantam valami másra.

– Mire? – kérdezte Call.

Jasper azonban csak a fejét csóválta. Aggodalmas képet vágott.

– Azt a saját szemetekkel kéne látnotok. Nem akarok itt beszélni róla.

Akárhogy is faggatták, nem volt hajlandó ennél többet elárulni. De megígértette velük, hogy másnap ebédidőben elszabadulnak valahogy a házból, és találkoznak vele odakint, az ösvénynél, ahol meg szokták sétáltatni Harcebet.

– Harcebet is magunkkal kéne vinnünk – javasolta Call. – Ha bárki megkérdezné, mit keresünk odakint, mondhatnánk, hogy csak őt sétáltatjuk.

Tamara a homlokát ráncolva nézett rá.

– Gondolod, hogy le tudod rázni Alexet?

Call bólintott.

– Nem probléma – felelte, pedig sejtette, hogy valójában nem lesz ez olyan egyszerű.

– Oké. Hát, akkor, én elmegyek lefeküdni – mondta a lány. – Totál kivagyok. – Az ajtóhoz lépett, de megtorpant, aztán visszafordult, és csókot nyomott Call szájára. – Jó éjt – szólt kissé félénken, majd szinte ugrándozva hagyta el a szobát.

Jasper döbbenten bámult utána.

– Azannya! – szólalt meg, miután az ajtó becsukódott Tamara mögött.

Call nem felelt, mivel egy ideig szóhoz sem jutott az elképedéstől. Aztán megköszörülte a torkát. Az idegei pattanásig feszültek.

– Most már érted, miért van szükségem tanácsra?!

Jasper jót kuncogott.

– Te aztán nagy bajban vagy – válaszolta. – Nem irigyellek, fiacskám.

– Kopj le, Jasper! – mondta Call elkeseredetten. – Egyáltalán nem segítesz.

– Ez az én szobám – hangsúlyozta a másik srác. Call kénytelen volt elismerni, hogy ez igaz. Visszament a szobájába, és szinte egész éjszaka ébren hánykolódott. Alig aludt valamit, de egyszer azt álmodta, hogy Aaron ismét holtan hever a lába előtt, azután meg azt, hogy Aaron életben van, és ő meg Tamara faképnél hagyják Callt, többé látni sem akarják.

Felvirradt a másnap, és úgy hozta a sors, hogy felhős volt az idő, egész délelőtt lógott az eső lába.

Alex mintha különösen pocsék hangulatban lett volna. Call homlokráncolva figyelte a srácot, miközben sikertelenül próbáltak új ötleteket kitalálni arra, miként támaszthatnának fel egy hermelint anélkül, hogy káoszsújtottat csinálnának belőle, vagy felrobbantanák.

Call úgy érezte, fogytán az esélye, hogy elszabaduljon. Végül nem maradt más választása, megpróbálta a lehető legidegesítőbb formáját hozni, hátha ezt a képességét bevetve sikerül elérnie, hogy Alex magától csörtessen ki a szobából.

Először is dúdolni kezdett, hamisan és jó hangosan, miközben az alkímiai könyveket olvasgatta, amiket Joseph mester adott nekik. Alex bosszúsan meredt rá.

Call ezután felkapott egy életrajzot egy krétorról, akit a Maastrichti Vincent néven ismertek – ő egyike volt azon néhány elődjüknek, akiknek könyveit nem rejtették el odalent, az alagútban –, és elkezdett felolvasni belőle.

– „Keveset tudunk arról, milyen módszerekkel szerezte meg Vincent a kísérleteihez szükséges holttesteket, de a közhiedelem szerint...”

– Na, folytatjuk a munkát, vagy mi van? – szakította félbe Alex.

Call úgy tett, mintha meg sem hallaná, amíg Alex ki nem rántotta a kezéből a könyvet. Ekkor közömbösen nézett föl.

– Hm?

– Azt mondtam – szólt Alex, és láthatóan igyekezett a leginkább gonosz nagyúri tekintetével farkasszemet nézni Call-lel –, hogy ideje folytatnunk a munkát.

Call erre úgy tett, mint aki nagyot ásít.

– Én épp a munkával foglalkozom. Fontos gondolatokon töprengek. Elvégre én vagyok Constantine Madden.

Ha bárki ki fogja találni, hogy kell feltámasztani a holtakat, az én leszek.

– Te? – Alex ráharapott a csalira, és lesújtó pillantást vetett Callre. – Te semmi mást nem akarsz csinálni, csak dögunalmas dolgokat. Pedig ehelyett létrehozhatnánk új káoszsújtottakat. Vagy próbálhatnánk embereket feltámasztani, nem pedig hermelineket. Akár még azt is megkísérelhetnénk, hogy mi magunk formázzuk meg a húst, és azután a káoszt beleoltva hívjuk életre. Constantine Madden nem ült volna tétlenül egész nap, a lábát lógázva. Ez tök uncsi. Akárcsak te.

– Kapd be a büdös zoknimat! – közölte vele Call, habár kissé furának érezte az inzultust, miután gondolkodás nélkül kibökte. – Neked fogalmad sincs, hogy mit csinálna Constantine Madden.

– De azt tudom, hogy mit kellene csinálnia – felelte Alex, majd hátat fordított Callnek, és kivonult.

Ez eléggé baljós volt ahhoz, hogy aggassza Callt, ám most nem volt ideje aggódni miatta. Sietnie kellett, hiszen dolga volt Jasperrel és Tamarával. Úgy tűnt, sikerült szabaddá tennie a délutánját. Csak épp nem volt teljesen biztos abban, hogy mibe fog ez még neki kerülni.

Tamara és Jasper már vártak rá az udvaron, a víz felé fordulva beszélgettek.

Amikor Call odalépett hozzájuk, hirtelen elhallgattak, és a fiúnak az a kínos érzése támadt, hogy őróla dumáltak. Mérget mert volna venni rá, hogy Jaspernek bőven akadt mondanivalója a lány csókjáról Call-lel... méghozzá semmi jó.

– Tuti, hogy Alex nem követett? – kérdezte tőle Jasper, miközben Harceb odaszaladt Callhez, és felágaskodott, hogy a fiú mellkasára nyomja a mancsát.

Call idegesen lesett hátra.

– Nem hinném.

– Na, menjünk! – szólt Tamara. – Mielőtt még észrevesz valaki.

Jasper idegesnek tűnt, miközben átvágtak az erdőn. Annyira feszült volt, hogy összerezzent, amikor Harceb egy pillangó után kapva halkan összecsattintotta a fogát.

– Erre! – mondta, és átvezette őket egy csalitoson.

A csalit túloldalán olyasmi látvány tárult eléjük, mint egy régi kőfejtő. A sziklát kivájták, a mélyedés alján pedig víz bugyogott, mintha valakinek sikerült volna átfúrnia a sziget alapzatát, és a tenger beáramlott volna a lyukon.

– Mit bányásztak itt? – kérdezte Tamara. Aztán hunyorogva körbenézett, és megválaszolta a saját kérdését: – Ez gránitnak tűnik.

– Ott levezet egy ösvény – mondta Jasper, és a mélyedés egyik oldalára mutatott, ami nem volt annyira meredek. A rajta húzódó út olyan széles volt, amin akár egy autó is elférhetett. Callt azonban a lejtőt nézve elfogta a félelem, hogy lefelé menet elesik, és egészen a vízig gurul. Az ágakba kapaszkodott, ahogy az ösvény felé tartottak a mélyedés peremén.

– Biztos nem hagyhatnánk ki a lemászást? – kérdezte Jaspertől. – Nem tudnád egyszerűen csak elárulni, hogy mi van odalent?

A másik fiú komoran csóválta meg a fejét.

– Nem. A saját szemetekkel kell látnotok.

Jó darabig eltartott, mire leértek a vízhez. Jasper előrement, Tamara pedig megfogta Call kezét, hogy lesegítse a lejtőn, ami nagyon kedves volt tőle, ugyanakkor a fiú kissé kínosnak is találta. A lány tudott a rossz lábáról, mégis megcsókolta, vagyis nyilván nem zavarta a dolog. Ám Call nem volt biztos benne, hogy őt magát sem zavarja.

Természetesen még mindig nem volt teljesen biztos abban sem, hogy tulajdonképpen mit jelentett maga a csók. Jasper totálisan meg volt győződve róla, hogy Call nem tetszik Tamarának, míg Anastasia határozottan állította ennek ellenkezőjét. De aztán Tamara megcsókolta Callt, méghozzá Jasper szeme láttára, aminek csak jelentenie kellett valamit!

Call tudta, hogy muszáj beszélnie a lánnyal erről az egészről. Fogalma sem volt, mikor lehetnek legközelebb kettesben.

– Ööö... – szólt, mivel csodálatosan bánt a szavakkal.

Tamara ránézett, láthatóan várta, hogy mondjon valamit.

Call megpróbálta felidézni, mit mondott Jasper, hogyan kell elcsavarni a csajok fejét, de semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy nem lenne szabad pislognia – de mivel Tamarával egymás mellett mentek, abban sem volt biztos, hogy a lány észrevenné-e egyáltalán, ha pislogna.

– Mi most együtt járunk? – bökte ki nagy nehezen. Mivel Tamara nem válaszolt azonnal, sietve hozzátette: – Én most a pasid vagyok?

Ekkor rádöbbent, hogy ki kéne húznia a kezét a lány szorításából, mivel egyre jobban izzad a tenyere. És ahogy a csönd egyre hosszabbra nyúlt, Call fejébe szöget ütött a gondolat, hogy talán mégsem lenne olyan rossz legurulni a lejtőn. Akkor legalább automatikusan ejtenék ezt a témát.

– Akarsz a pasim lenni? – kérdezte végül Tamara, és lopva a fiúra sandított hosszú, sötét szempillája alól.

Call erőt merített abból, hogy legalább nem most először csinál magából hülyét a lány előtt.

– Igen – felelte.

– Oké – mondta Tamara, és sugárzó mosollyal nézett a fiúra. – Leszek a csajod.

Call kihallotta a válaszából, hogy mit kellett volna kérdeznie: Leszel a csajom? Ám úgy tűnt, hogy a lány nem haragszik rá. Tamara megszorította a kezét, és Call egy pillanatra úgy érezte, hogy mégiscsak történhetnek jó dolgok, még vele is.

Nem volt igazad! – kiabálta volna legszívesebben Jaspernek. Tamara igenis velem akar járni! Nem Aaronnal, hanem velem!

Leértek az ösvény aljába, és homokos talajon találták magukat, ahol a mélyedés legalját kitöltő víz a körülötte lévő kicsi, egyenetlen gránittömböket nyaldosta. Call egész szépnek találta a látványt – ám csak addig, amíg észre nem vette, mi rejtőzik a víz alatt.

Elsőre sziklának vélte őket, tömböknek a sekély bányatóban, de aztán feltűnt neki, hogy valójában milyen mélyre nyúlik le a víz sötétje. Nem, amit látott, azok emberi fejek voltak: a hajuk úgy lebegett a vízben, akár a hínár. Több száz – nem is, több ezer – káoszsújtott teste rejtőzött a tóban. Szabályos sorokban álltak, várták a parancsot, ami hadba szólítja őket.

Call megdermedt, így Tamara is megtorpant mellette. Elengedték egymás kezét, és a tavat bámulták. Jasper a víz szélén állt, és a káoszsújtottakra mutogatott.

A szél Call arcába fújta a haját. A fiú gépiesen félresöpörte a tincseket. Nem bírta levenni a szemét az alakokról.

– Rengetegen vannak – suttogta Tamara. – De hát hogyan. .. Alex nem hozhatott létre ilyen sokat!

– Nem. – Jasper még mindig a vízre meredt. – Most már értitek, miért akartam, hogy a saját szemetekkel lássátok.

– Ezeket Constantine hozta létre – mondta Call. – Tudom. – Nem igazán bírta volna megmagyarázni, hogy honnan tudja. Semmire sem emlékezett Constantine életéből. De elolvasta, hogy mit írt Jericho a testvéréről, és tisztában volt a saját érzéseivel. Tudta.

– Egész végig azt hittük, hogy csak annyi káoszsújtott létezik, amennyit láttunk – szólt Tamara, és aggódva csuklott el a hangja. – De sokkal többen vannak.

– Mindenki azt mondta, hogy a káoszsújtottak többsége elpusztult a háborúban – mondta Jasper.

– Lefogadom, hogy akiket csatába küldtek, azok többsége tényleg odaveszett – felelte Call. – De még egy csomó létezett. Constantine elővigyázatos volt. Azt akarta, hogy olyan nagy hadserege legyen, amivel felveheti a harcot a Magisztérium, a Céh, a Tanács meg mindenki más ellen.

– El kell pusztítanunk őket – jelentette ki Tamara, most már erőteljesebb hangon. – Ha tűzmágiát vetnénk be... De nem, a víz alatt nem égethetjük el őket. Esetleg készíthetnénk egy bombát.

Callt megrohanta a gyengédség a lány iránt. Tamara aztán nem gondolkodott kicsiben.

– Vagy talán Call utasíthatná őket, hogy pusztítsák el magukat – vetette fel Jasper.

– Már ha tényleg hallgatnak rám... Mármint Constantine-ra – válaszolta a fiú, akin egyszeriben úrrá lett a kétség.

Ismét a bányató felé fordult. A káoszsújtottak mozdulatlanul álltak, úgy néztek ki, akár a víz alatt növekvő fák. Vagy mintha itt álltak volna, amikor a bányát elöntötte az ár, és azóta sem mozdultak el innen... Akár a városok, amik víz alá kerültek a víztározók építésekor.

Call a tó felé nyújtotta a kezét, tenyérrel előre.

– Káoszsújtottak! – kiáltotta. – Ébredjetek! Gyertek ide ahhoz, aki megalkotott titeket!

Szavait csönd fogadta. Hideg szél fújt. Call már épp kezdte azt hinni, hogy tévedett, amikor a víz felszíne fodrozódott, és elsötétült. A káoszsújtottak megmozdultak. Elindultak felé a felszín alatt. Jasper felordított, amikor egy fej bukkant elő a vízből a srác lábának közelében. Egy férfi volt az, vizes arca kifejezéstelen, tágra nyílt szeme világtalan. Call irányába tartott.

Tamara megragadta a fiú karját.

– Ne most! – mondta. – Küldd vissza őket a vízbe!

Call a káoszsújtott üveges szemébe bámult.

– Mi a parancsotok? – kérdezte.

Amikor a káoszsújtott válaszolt, Call tudta, hogy Tamara és Jasper nem hallanak mást, csak értelmetlen nyögést-morgást. Ő viszont ki tudta venni a szavakat. Megértette a holtak nyelvét, amit rajta kívül senki más nem beszélt az élők közül.

– Támadni – szólt a férfi. – Pusztítani.

– Call! – nógatta Tamara.

Call a lány felé fordult.

– Veszélyesek – magyarázta neki.

– Tudom – felelte Tamara. – Most pedig küldd vissza őket a mélybe!

– Még nem jött el az idő – mondta Call a káoszsújtottaknak. – Térjetek vissza a vízbe, és várjatok ott!

A káoszsújtottak egy emberként tűntek el ismét a felszín alatt. Callnek zsongott az agya. Megparancsolhatta volna nekik, hogy pusztítsák el egymást. Talán még vissza is küldhette volna mindet a káoszba, ha nyit egy átjárót a semmibe. Ám ilyen sok káoszsújtottal akár le is rombolhatta volna Joseph mester házát, könnyedén utasíthatta volna őket, hogy zúzzák porrá az épületet. Csak egy szavába került volna, hogy elpusztítsa Alexet és Joseph mestert egyszerre. Talán Tamara is épp erre gondolt.

Ezzel a tervvel csupán egy probléma volt: Aaron.

– Szólnunk kell erről valakinek – mondta Jasper. – Ki kell jutnunk innen!

– Az összes káoszsújtottat irányítani tudod? – kérdezte Tamara.

Call bólintott, de elszorult a szíve.

– Helyes – bólintott a lány, és ahogy elindultak vissza a házhoz, elmondta a tervét: – Még ma este lelépünk, és magunkkal visszük Joseph mester seregét. így fogod tisztára mosni a nevedet, Call. Senki sem kételkedhet benned, ha biztosítod a Tanács számára a győzelmet!

Call egy pillanatra nem bírta megállni, hogy el ne képzelje magát, amint hősiesen vezeti a káosz-sújtottak seregét, ami az ő parancsára letérdel a Tanács előtt. Akkor talán tényleg visszafogadnák őt a mágusok. Talán tényleg megbocsátanának neki.

De tudta, hogy ha még ma éjjel elmennek innen, akkor hátra kell hagyniuk Aaront.

És habár Call sok mindent tanult itt a káoszmágiáról, meg arról, hogyan tölthet meg egy lelket káosszal, arra még nem sikerült rájönnie, hogyan támaszthatná fel Aaront. Márpedig ha egyszer elszöknek a szigetről, tudta, hogy többé nem lesz lehetősége visszahozni Aaront az élők sorába.

Hacsak nem teszi meg még ma éjjel.

Tamarát és Jaspert még Alexnél is könnyebb volt lerázni. Call egyszerűen csak annyit mondott nekik, hogy bajban lesz, ha nem folytatja a munkát, és ezt egyikük sem kérdőjelezte meg.

Miután egyedül maradt, Call gyorsan magához vette Jericho naplóját, aztán lement a társalgóba olvasni. Korábban sietve lapozta át a naplót, kísérletek és titkok leírását keresve, most viszont feszült figyelemmel olvasta el minden szavát. Ha Jericho tudott bármit, ami segíthetett Callnek rájönni, hogyan kaphatná vissza Aaront, akkor muszáj volt megtalálnia. Ahogy a fiú szavait olvasta, egyre jobban eltöltötte a jeges rémület. Aztán egy olyan bejegyzéshez ért, amitől megdermedt az ereiben a vér:

 

Senkinek sem mondhatom el, mit érzek, de napról napra egyre kimerültebb vagyok, és egyre jobban rettegek a jövőtől. Amikor Constantine ellensúlya lettem, eleinte óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy megvédhetem a testvéremet. Ám akkor még igazából egyikünk sem értette meg, mire használhatja egy krétor az ellensúlyát.

De aztán Constantine rájött, hogyan szívhatja el folyamatosan a lelkem erejét, anélkül, hogy a sajátját veszélyeztetnie kéne. Szinte halálosan legyengít, újra meg újra. Csak nagyon keveset ad vissza nekem a saját erőmből, és ez alig jó arra, hogy magamnál tudjak maradni, ahhoz pedig közel sem elég, hogy én magam is varázsolni tudjak. Félek, hogy az utolsó csepp erőmig el fogja használni a lelkemet, és észre sem fogja venni, hol a határ. Nem volt mindig ilyen, de az elmúlt évben annyira megváltozott, hogy úgy érzem, már rá sem ismerek a saját testvéremre. Borzasztóan félek, de senki sem hisz nekem, mert Constantine teljesen elkápráztatta őket a bűverejével.

 

Call lapozott néhányat.

 

Gyűlölöm, hogy muszáj mindenféle állatokat szereznem Constantine-nak a kísérleteihez, de az még ennél is sokkal rosszabb, amikor holttesteket kell hoznom neki a kórházból.

 

Call vonakodva lapozgatott tovább. Mintha egy horrorsztorit olvasott volna, csakhogy ez még annál is félelmetesebb volt. Hiszen ez a horrorsztori saját magáról szólt.

Nem Constantine vagyok – erősködött magában. De erről egyre nehezebb volt meggyőznie magát. Anastasia úgy gondolta, hogy ő Constantine. Joseph mester is ugyanígy hitte. Az egyetlen, aki egyáltalán nem gondolta így, az Tamara volt. Ő elhitte, hogy Call csakis önmaga, kerek egész, önálló személyiség. Aaron is hitt benne. És tessék, mire ment vele...

 

Borzalmas dolog történt. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam holttestet hozni Constantine-nak a temetőből, ezért inkább megidézett egy légelementált, ami elrepített minket a kórházba. A mentőhelikopter leszállóhelyén landoltunk, és Con jót nevetett ezen.

Lesegített a lépcsőn, és szinte már olyan volt, mintha visszakaptam volna a testvéremet, aki megint ugyanolyan rendesen bánt velem, mint régen. Megkérdeztem tőle, miért hozott magával, mire azt felelte, hogy nem akart kihagyni a mókából.

Elmentünk a patológiai osztály mellett, és meg sem álltunk a sürgősségiig. Constantine légmágiával rejtett el minket az ápolók elől. Hátborzongató volt a sok sérült, beteg ember között járkálni, miközben azoknak fogalmuk sem lehetett a jelenlétünkről.

Beléptünk egy kórterembe, ahol egy öregasszony feküdt, lehunyt szemmel, a torkában csővel. Connak csillogott a szeme. Ebben a pillanatban rájöttem végre, hogy mit akar, de már késő volt.

– Con, ez az asszony még nem halt meg – tiltakoztam.

– De talán pont ez a lényeg – felelte. – Haldoklik. Talán akkor kell beleoltani a káoszt a lélekbe, amíg még pislákol benne az élet szikrája.

– Békén kell hagynod! – erősködtem. – Még életben van.

Egyre csak ezt hajtogattam, újra meg újra, miközben Con félrelökött, és az asszony felé nyújtotta a kezét. Sötét káosz tört elő az ujjaiból. Láttam, ahogy a nő teste megrándult és remegni kezdett.

Éreztem, hogy elszorul a mellkasom. Levegő után kapkodva térdre estem, az asszonynak pedig kipattant a szeme; üveges volt a tekintete, de színesen örvénylett, mint a káoszsújtott állatoké. Rám szegezte a szemét, és valamiért úgy éreztem, hogy felismert. Jericho – üzente a tekintete. Jericho.

Ekkor döbbentem rá, hogy Constantine nem csupán az erőmet sajátítja ki. A lelkem darabkáira is szüksége van: energiaforrásnak használja őket, beledugja a káoszsújtottakba, ahogy ebbe az asszonyba is, elektromos sokként, amivel életre keltheti őket.

Nem láttam az asszonyt meghalni. Hallottam, ahogy Constantine felkiáltott dühében, amiért nem maradt életben. Egy újabb kísérlete vallott kudarcot. Én csak arra tudtam gondolni, vajon mennyi maradt még a lelkemből, miután a testvérem apró darabokra szaggatta.

 

Call lerakta a noteszt. Úgy zihált, hogy beleszédült. A naplóba írt szavak mellbe vágták. Eddig is tudta Constantine Maddenről, hogy a Halál Ellensége volt, hogy ő okozta az édesanyja halálát, hogy egy szörnyeteg, akivel a Tanács mindenáron be akarta tartani a fegyverszünetet, nehogy ismét kitörjön a háború, ám ez akkor is egészen máshogy volt borzalmas. Ez személyes ügy volt: amit Constantine a testvérével művelt, ahogy szétszaggatta a lelkét. Constantine ezt nem azért tette, hogy megmentsen valakit, akit szeret. Nem végső kétségbeesésében ölte meg azt az asszonyt. Hanem egy kísérlet kedvéért. Pusztán azért, mert kíváncsi volt. És kegyetlen.

Constantine Maddent ezek szerint mégsem a gyász késztette arra, hogy szörnyű dolgokat tegyen. Már jóval a testvére halála előtt is szörnyűségeket művelt.

És ugyan lehetséges, hogy a legelején Joseph mester erőltette, de Constantine láthatóan nagyon is fogékony volt a gonoszságra.

Call lerakta a naplót, és az ablakhoz lépett, kinézett a gyepre, amire foltokban hullott a délutáni napfény. Félt, hogy menten elhányja magát. Úgy érezte, mintha vihar dúlna a fejében.

Ám egy-két perc múlva már kicsit jobban érezte magát. És még néhány perccel később szöget ütött a fejébe egy gondolat. Éveken át attól félt, hogy túl cinikus, túlzottan gúnyos, túlságosan hanyag. Azt hitte, hogy azzal gyűjti a gonosz nagyúri pontokat, ha nem viszi ki a szemetet vagy megeszi az utolsó szelet pizzát, és ezek a hétköznapi rosszaságok előbb-utóbb ahhoz fognak vezetni, hogy a káoszsújtottak seregének élén találja magát.

De Call most már tudta, hogy soha nem lenne képes olyat tenni, mint amit Constantine művelt Jerichóval: ő soha nem lopná el egy szerette lelkének darabkáit. Tudta, hogy soha nem gyilkolna meg valakit minden ok nélkül. Ha ilyen egy gonosz nagyúr valójában, akkor neki nem kell attól félnie, hogy véletlenül ezen az úton köt ki.

Talán nem kéne többé azon aggódnia, hogy netán Constantine Maddenné válik, hanem inkább azzal kellene foglalkoznia, milyen fenyegetést jelent Alex. Alex, aki erőt akart, és nem félt gyilkolni érte. Alex, aki valószínűleg bármire hajlandó lett volna, amire Constantine, és könnyen lehet, hogy még annál is többre.

Tamarának és Jaspernek igazuk volt: muszáj lesz kijutniuk innen, méghozzá a lehető leggyorsabban, mielőtt Alex hozzászokik az erejéhez, mielőtt Joseph mester elveszti a Callbe vetett hitét, és ellene fordítja az Alkahesztet.

De akármilyen gonosz volt is Constantine, egyetlen dologban Call igazat adott neki: a halál igazságtalan. Aaronnak nem kellett volna meghalnia, és ha Call fel tudná támasztani, rendesen vissza tudná hozni őt az élők sorába, nem csupán káoszsújtott zombiként, akkor mégiscsak származna legalább egyetlen jó dolog Constantine rémséges kísérleteiből meg a borzalmas háborújából.

Ám ahhoz, hogy ezt megtehesse, Callnek előbb meg kellett fejtenie a módszer nyitját. Az itt töltött napok során rengeteg kísérletről hallott és olvasott, amivel Constantine próbálkozott. Vajon mi lehetett az, ami nem jutott eszébe a Halál Ellenségének?

Kellett, hogy legyen valami megoldás, valami titok.

Call visszagondolt az imént olvasott bejegyzésre, arra, hogy Jericho úgy érezte, az asszony első látásra felismerte őt: mintha a fiú lelkének egy darabja adott volna neki erőt.

Volt ebben valami, ami nem hagyta nyugodni Callt.

Constantine nyilván a csecsemő Call-lel is valami nagyon hasonlót művelt: az egész lelkét átlökte Callum Hunt testébe. Vajon hogy érte el ezt?

Call a homlokát ráncolva törte a fejét.

És ekkor egyszeriben támadt egy ötlete. Egy épkézláb ötlete, nem csupán a sötétben tapogatózós, „talán beválhat” jellegű találgatás, mint amikkel ő meg Alex az eredménytelen kísérleteik során próbálkoztak.

Bedugta a naplót flanelinge zsebébe, és bement abba a szobába, ahol Aaron holtteste volt. Végre megtette azt a dolgot, amit mostanáig elkerült: odalépett a fémasztalhoz, és fölemelte a leplet Aaron arcáról.

– Remélem, hogy megbocsátasz nekem – szólt.

Call bízott benne, hogy ha beválik az ötlete, akkor minden rendben lesz. Mind elszökhetnek innen, visszamehetnek a Magisztériumba, és őt nem fogják megint börtönbe dugni, hiszen elevenen hozná magával azt, akit állítólag meggyilkolt. Diadalmasan vonulnának a Tanács elé, Joseph mester káoszsújtott seregének élén. És ha Tamara csupán azért akart Call csaja lenni, mert eszét vette a gyász, vagy ilyesmi, ahogy Jasper gondolta, hát, akkor ezek után a fiú talán mégiscsak elnyerhetné a tetszését. Call így talán meggyőzhetné a lányt, hogy ne szakítson vele.

A fiú biztos volt benne, hogy ha Aaron visszatérne közéjük, épen és egészségesen, akkor Tamara bármit meg tudna bocsátani Callnek, amit ennek érdekében tett.

A helyiség homályba borult. Aaron mozdulatlanul hevert, élettelen, falfehér, ernyedt arccal. Úgy is nézett ki, mint önmaga, meg nem is. Bármi is adta Aaronnak a személyiségét és az erejét, az elveszett.

A lelke – mondta magában Call. Nevezd annak, ami! Mielőtt a Magisztériumba került volna, Call nem hitt a lélekben, ám Rufus mester megtanította, hogyan láthatja Aaronét.

Aaron mellkasára tette a kezét. Korábban is megérintette már, Alex jelenlétében, de most sokkal furcsábban érezte magát. Mintha búcsút vett volna Aarontól.

Pedig erről szó sem volt. Ami azt illeti, épp az ellenkezője volt igaz. Call erőt vett a gondolatain, amik nagyon sötét irányba indultak el, tudatosan elterelte őket attól a ténytől, amire egyfolytában emlékeztetni akarták, nevezetesen, hogy egy holttesttel van egy szobában. Minden egyes horrorfilm, amit életében látott, most együttes erővel próbálta a frászt hozni rá. Ez itt Aaron – hajtogatta magának. A legkevésbé félelmetes személy, akit ismerek.

Constantine a testvére lelkét használta fel a kísérleteihez, apró darabokat szakított ki belőle. Azzal viszont nem próbálkozott, amire most Call készült. Soha nem használt fel egy darabot sem a saját lelkéből.

Call Aaron mellkasán tartotta a kezét, és elmélyedt önmagában, amennyire csak bírt. Megpróbált visszaemlékezni, milyen volt látni Aaron lelkét. Arra összpontosított, amitől ő önmaga, a legkorábbi emlékeire: Alastair arcára, a városa utcáira, a járda repedéseire a lába előtt. A Magisztérium kapujára, a fekete kőre a csuklópántján, Tamara tekintetére. Arra, hogy milyen volt ellensúlynak lenni, hogyan érezte magát, amikor Aaron varázsereje összekapcsolta őket. A káosz feketeségére...

Sötétség tört elő az ujjaiból, akár a füst. Tintaként terjedt szét Aaron mellkasán, beborította az egész testét.

Call felhördült. Úgy érezte, mintha a kezén át kiáradna belőle az energia. Beleremegett a teste. Érezte a lelkét, ami a bordáit feszegette.

Gondolatban összezárta az öklét a lelke körül, és szorosan marokra fogta. Ekkor mintha egy szikra száguldott volna át rajta, az erein keresztül, az ujjhegyéről egyenesen Aaronba. A fiú teste megrándult, a keze hadonászott, lába a fémasztalon dobolt.

Call verítékben úszott, egész testében reszketett. Érezte, hogy a szikra átjárja Aaront. Még látta is: a fiú teste ragyogni kezdett belülről, mintha lámpát gyújtottak volna benne. Aaron kinyitotta a száját, és nagy, mély levegőt vett.

Callt elfogta a félelem, arra gondolt, amikor káoszt juttatott egy másik testbe, eszébe jutott, ahogy Jennifer Matsui kinyitotta a szemét, amiben a semmi üressége örvénylett.

– Kérlek, legyél önmagad! – esdekelt Aaronnak. – Küzdj, hogy saját magad maradj! Könyörgök!

Call tudta, hogy ha Aaron káoszsújtottként tér vissza, azt sosem bocsátja meg magának.

Nem lett volna szabad ezt tennem – gondolta. Arrogáns és veszélyes cselekedet volt. Miután elolvasta a naplót, teljesen meg volt győződve róla, hogy egyáltalán nem olyan, mint Constantine. És talán tényleg nem, mert még Constantine sem merészkedett odáig, hogy magán

Jerichón kísérletezzen. Még Constantine-nak is több esze volt ennél.

Aaron mellkasa úgy emelkedett-süllyedt, mintha aludt volna, de még mindig nem nyitotta ki a szemét.

– Aaron! – szólt Call fojtott hangon. – Aaron, kérlek, legyél saját magad!

Aztán Aaron megmozdult, a keze a levegőbe csapott, a teste hánykolódott. Az oldalára fordult, feltolta magát ülő helyzetbe, majd megborzongott, és kinyitotta a szemét.

Ami nem örvénylett.

Zöld szeme ugyanolyan tiszta és élénk volt, mint régen.

– Aaron? – Call úgy érezte, alig bír hangokat kinyögni.

– Call! – szólalt meg Aaron. Nem egészen úgy hangzott, mint önmaga... még nem. Talán azért, mert már olyan régen nem beszélt, de furcsamód tompa, színtelen volt a hangja.

Call mit sem törődött ezzel. Aaron ismét életben volt. Ha bármi akadt, ami nem stimmelt vele, azt most már meg lehetett oldani. Call a karjába zárta a barátját. Erezte, ahogy Aaron bőre lassan fölmelegedett, miután újból beindult a vérkeringése. Szorosan ölelte őt magához.

Aaronnak furcsa szaga volt, de az nem a halál vagy rothadás bűzére emlékeztette Callt, hanem inkább az ózonra, a villámcsapás utáni levegő illatára.

– Minden oké! – lelkendezett Call, mintha ezt kimondva elérhetné, hogy tényleg így is legyen. – Minden oké! Életben vagy, most már minden oké!

Aaron karja átfogta a hátát, megpaskolta a vállát. Ám amikor Call elhúzódott tőle, a legjobb barátja arca örömtelen, feszült volt. Aaron értetlenül nézett körül a helyiségben.

– Call! – szólt rekedten. – Mit csináltál?